Méltatlanul kevés szó esik a felhőmanókról mostanság. Ha megkérdeztek valakit, akár felnőtt, akár gyerek, bizony nem fog tudni sokat mondani róluk. Ez pedig azért van, mert többnyire békés, csöndes népek. Áttetsző testüket nem venni észre, még távcsővel se. Szeretnek a felhőkön üldögélni, és a régi hiedelemmel ellentétben nincsen szárnyuk. Roppant könnyűek és ügyesen ugrálnak a levegőben, így közlekednek. Szeretik a kék színt, és imádnak henyélni. Országuk harmonikus, senki nem bánt senkit. Törvényeik nincsenek, felesleges is lenne alkotniuk ilyesmit. Csak heverésznek egész álló nap. Nem tudják, mi történik alant, nem kukkolják se az embert, se az állatot. Nem ismerik a növényeket sem. Bár, ilyen magasból csak fakó zöldet látnának - és ahhoz, hogy megtapasztalják, mi is az a levél, vagy a toboz, bizony le kéne szállniuk a földre. Azt viszont semmi pénzért nem tennék. Legalábbis önszántukból nem.

Ám történt egyszer, hogy egy csöpp felhőmanó mégis elvétette az ugrást, és a mélybe pottyant. Társai nagyon elbúsultak, de a segíteni egyikük sem tudott rajta. Nem akartak ők is lezuhanni. Valaha boldog és békés országukra gyász köszöntött.  Elsötétültek a felhők, és csak sírt, sírt mindenki. Könnyeik a földre hulltak, de nem tudták visszahozni csöpp társukat. Ő pedig napról napra egyre gyöngülve nézte az eget, és gyűjtötte sapkájába a könnyeket.

Szép volt a föld, nagyon szép. Ám egy felhőmanó számára csak egy napig izgalmasak a levelek, a tobozok. Utána már visszavágyik kényelmes nyoszolyájára.