Élt egyszer valahol a környékünkön, talán éppen a szomszéd házban egy iciripiciri pókocska, akit egy szép napon nagy öröm ért: beválasztották az iskolai kosárcsapatba. Suli után büszkén szaladt haza, hogy elújságolja a nagy hírt. A házuk kapujában mindjárt össze is futott az egyik nővérével, akit sikerült megállítania egy szóra: 
- Kata, Kata, képzeld, a tanító bácsi megengedte, hogy játsszak a suli kosárcsapatában! Azt mondta, egyszer még igazi kosaras is lehetek!
Ám a nővére nem figyelt rá, mert éppen randira igyekezett.
- Hogy oda ne rohanjak... vetette oda félvállról, és már ott se volt.
Pókocska nem rágódott ezen sokáig, szaladt a konyhába pókmamához.
- Képzeld, anyu, beválasztottak a suli kosárcsapatába, a tanító bácsi szerint egyszer
még igazi kosaras leszek!
- Nem megmondtam, fiam hogy kosarazás helyett tanulnod kellene? - felelt kérdéssel pókmama, majd így folytatta: - Ugye nem akarod utcaseprőként végezni, mint a szomszédék Tibije? Ha nem javítasz a jegyeiden, el foglak tiltani az edzésektől!
Ejnye, mérgelődött pókocska. Rosszul esett neki, hogy anya még ilyenkor is a régi
nótát fújja, de nem szomorkodott sokáig, inkább átszaladt a garázsba pókpapához.
- Képzeld, apa vágott bele újra , a suliban megdicsértek, és beválasztottak a kosárcsapatba. Azt mondták, még versenyző is lehet belőlem!
- Iskolai kosárcsapat? - legyintett pókpapa, miközben fél szemmel továbbra is egy ócska fűnyíró alkatrészeit méregette. - Egy igazi sportoló ennyi idősen már profi csapatban
játszik. Különben is nézz magadra fiam, a kosárlabda nem ilyen köpcös kis pókocskáknak
való!
Ez már aztán több a soknál! Pókocska csalódottan hagyta ott a garázst, és indult
tovább a nagyi télikertjébe.
- Nagymama! - kiáltotta már az ajtóból. Képzeld, be....
De nem folytathatta, mert a nagyi a jó öreg hátfájásával volt elfoglalva:
- Jaj, de jó, hogy jössz drágaságom - fogadta fájdalmas arccal az unokáját, - egész
nap hasogat a hátam, ugye, jó kisfiú leszel, és leszaladsz a patikába egy tubus árnikakrémért? De előbb egyél sütemény, kint van a kony...
Pókocska a végét már nem hallotta. Sarkon fordult, és szó nélkül átviharzott
a szobájába. Ott aztán hóna alá kapta kedvenc kosárlabdáját, fejébe csapta piros baseballsapkáját, és usgyi, világgá ment. Ment, ment mendegélt, gőzösre és repülőre szállt, meg sem állt egészen Amerikáig, ahol az emberek mindennél jobban szeretik a kosárlabdát.
Mikor megérkezett, rosszkedvűen huppant le egy játszótéri padra. Üldögélt, töprengett, a feje búbját vakarászta, és közben kedves kosárlabdáját pöcögtette. Vajon mihez kezdjen most?
Nem kellett sokáig törnie a fejét. Mert a véletlen úgy hozta, hogy éppen arra sétált
Michael Jordan, a híres kosaras, akinek jó szeme volt, és egyből meglátta Pókocskában a
szuperklasszist.
- Ide hallgass, fiacskám veregette meg Pókocska vállát , a fejemet tenném rá, hogy belőled híres kosaras lesz. Ne lógasd itt nekem az orrodat, inkább gyere gyakorolni!
Úgy is lett. Sok-sok gyakorlással és nagy kitartással Pókocska egyre jobb és jobb
sportolóvá érett. Gyors volt, hisz kettő helyett nyolc lábon futott. Minden kínálkozó
lehetőséget észrevett, hiszen kettő helyett nyolc szemmel látott. És mivel apró termetű volt és könnyű, senki sem tudta útját állni a pályán. Egy szó mint száz, idővel igen nagy hírnévre tett szert, sőt, még az olimpiai csapatba is beválasztották.
Ettől kezdve, ha Pókocska bármikor jó hírekkel tért haza, családtagjai egytől egyig
szájtátva hallgatták. Büszkék voltak rá, az aranyos, kicsi, tehetséges Pókocskájukra, akiből az ő szerető gondoskodásuk nélkül talán sosem lett volna élsportoló.
Méltatlanul kevés szó esik a felhőmanókról mostanság. Ha megkérdeztek valakit, akár felnőtt, akár gyerek, bizony nem fog tudni sokat mondani róluk. Ez pedig azért van, mert többnyire békés, csöndes népek. Áttetsző testüket nem venni észre, még távcsővel se. Szeretnek a felhőkön üldögélni, és a régi hiedelemmel ellentétben nincsen szárnyuk. Roppant könnyűek és ügyesen ugrálnak a levegőben, így közlekednek. Szeretik a kék színt, és imádnak henyélni. Országuk harmonikus, senki nem bánt senkit. Törvényeik nincsenek, felesleges is lenne alkotniuk ilyesmit. Csak heverésznek egész álló nap. Nem tudják, mi történik alant, nem kukkolják se az embert, se az állatot. Nem ismerik a növényeket sem. Bár, ilyen magasból csak fakó zöldet látnának - és ahhoz, hogy megtapasztalják, mi is az a levél, vagy a toboz, bizony le kéne szállniuk a földre. Azt viszont semmi pénzért nem tennék. Legalábbis önszántukból nem.
Elsötétültek a felhők, és csak sírt, sírt mindenki. Könnyeik a földre hulltak, de nem tudták visszahozni csöpp társukat. Ő pedig napról napra egyre gyöngülve nézte az eget, és gyűjtötte sapkájába a könnyeket.