Ez a duci növény bizony

nem volt soha sztár

nem volt híres sportriporter,

s tán nem is lesz már.

Pocakjában nem szól tévé,

nem megy rádió,

csupán azért TV, mivel

tölteni való.

 ... még ha féligkész is. Szóval:

Bébirépa

Éldegélt hajdanán egy bébirépa,

Pocsék rossz kedve volt néki néha.

Mert bár a sikert, a csillogást kereste,

Tudta, hogy egy napon megy majd a levesbe.

Kicsi vagyok én,

majd megnövök én,

esztendőre vagy kettőre

felnőtt leszek én. 

Méltatlanul kevés szó esik a felhőmanókról mostanság. Ha megkérdeztek valakit, akár felnőtt, akár gyerek, bizony nem fog tudni sokat mondani róluk. Ez pedig azért van, mert többnyire békés, csöndes népek. Áttetsző testüket nem venni észre, még távcsővel se. Szeretnek a felhőkön üldögélni, és a régi hiedelemmel ellentétben nincsen szárnyuk. Roppant könnyűek és ügyesen ugrálnak a levegőben, így közlekednek. Szeretik a kék színt, és imádnak henyélni. Országuk harmonikus, senki nem bánt senkit. Törvényeik nincsenek, felesleges is lenne alkotniuk ilyesmit. Csak heverésznek egész álló nap. Nem tudják, mi történik alant, nem kukkolják se az embert, se az állatot. Nem ismerik a növényeket sem. Bár, ilyen magasból csak fakó zöldet látnának - és ahhoz, hogy megtapasztalják, mi is az a levél, vagy a toboz, bizony le kéne szállniuk a földre. Azt viszont semmi pénzért nem tennék. Legalábbis önszántukból nem.

Ám történt egyszer, hogy egy csöpp felhőmanó mégis elvétette az ugrást, és a mélybe pottyant. Társai nagyon elbúsultak, de a segíteni egyikük sem tudott rajta. Nem akartak ők is lezuhanni. Valaha boldog és békés országukra gyász köszöntött.  Elsötétültek a felhők, és csak sírt, sírt mindenki. Könnyeik a földre hulltak, de nem tudták visszahozni csöpp társukat. Ő pedig napról napra egyre gyöngülve nézte az eget, és gyűjtötte sapkájába a könnyeket.

Szép volt a föld, nagyon szép. Ám egy felhőmanó számára csak egy napig izgalmasak a levelek, a tobozok. Utána már visszavágyik kényelmes nyoszolyájára.

 Történt egyszer, hogy a zöld mackó meglátta Blanciskát a fürdőszobában.

 Csak mert a répáshoz az előbb nem volt rajz.

Éldegélt hajdanán egy bébirépa,

Pocsék rossz kedve volt néki néha.

Mert bár a sikert, a csillogást kereste,

Tudta, hogy egy napon megy majd a levesbe.

 Élt egyszer valahol a környékünkön, talán éppen a szomszéd házban egy iciripiciri pókocska, akit egy szép napon nagy öröm ért: beválasztották az iskolai kosárcsapatba. Suli után büszkén szaladt haza, hogy elújságolja a nagy hírt. A házuk kapujában mindjárt össze is futott az egyik nővérével, akit sikerült megállítania egy szóra: 

- Kata, Kata, képzeld, a tanító bácsi megengedte, hogy játsszak a suli kosárcsapatában! Azt mondta, egyszer még igazi kosaras is lehetek! 

Úgy is lett. Sok-sok gyakorlással és nagy kitartással Pókocska egyre jobb és jobb

Élt egyszer egy fösvény ember, s volt annak egy igen öreg apja. Ennek az öregapónak oly igen remegett már a keze, hogy a kanálból kilötybölte a levest, a tányért meg a földre borította, ha csak feléje nyúlt. Rettentően haragudott ezért a menye, és addig-addig duruzsolt a férje fülébe, míg az belé nem egyezett, hogy elküldjék világgá az öreget, ne csináljon annyi szemetet a háznál. 

 De előbb még elmentek a vásárba, és vettek két jó pokrócot. Elhatározták, hogy a pokrócokat az öreg hátára kötik, úgy indítják útnak. Így bárhol éri is az este az egyiket maga alá terítheti, a másikkal meg betakarózhat. 

Igen ám, de hazatérve sem a férfinek, se az asszonynak nem akaródzott útnak ereszteni az öreget. Volt azonban egy hatesztendősforma fiacskájuk. Így szóltak hozzá:

- Ide hallgass, mi most kimegyünk a mezőre dolgozni. Amikor már úgy gondolod, odaértünk, fogd karon a nagyapádat, kösd a hátára ezt a két pokrócot, vezesd ki a keresztútig, és mondd meg neki, hogy ide többet vissza ne jöjjön, mert nincsen szükségünk reá!

Úgy is lett. Amikor a szülei elmentek hazulról, a nagyapja hátára terítette az egyik pokrócot, elment vele a keresztútig, majd ezzel búcsúzott tőle:

- Nagyapám, menjen, amerre a szeme lát, és többet haza ne jöjjön hozzánk, mert ott magának helye nincs!

Az öreg sírdogált egy darabig, de aztán felszedelődzködött, és elballagott.

Este hazatért a mezőről az ember és az asszony, s látják, hogy a szobában ott az egyik pokróc, de bárhogy nézik, az öreg meg sehol sincsen. Előszólították a fiút.

- Mi van a nagyapáddal?

- Hát úgy tettem, ahogy mondták.

- Hogyan?

- Hátára tettem a pokrócot, és megmondtam neki, hogy fel is út, le is út, hozzánk többé vissza ne jöjjön, mert nincsen szükségünk reá.

- No és ezt a pokrócot mért nem tetted reá?

A fiú állt egy darabig, majd így felelt:

-Tudja miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy amikor majd maga is megvénül, ahogy ő, és ki kell adnom az útját, elkél majd ez a pokróc a maga hátára.

Összenézett erre a férfi és az asszony, elszégyellték magukat, sírva fakadtak.  Hamar szaladt az ember az istállóba, kihozta a lovat, és a kilencedik falu végén utól is érte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, és kantárszáron hazavezette.

Otthon mindjárt az asztalhoz ültették, és többé nem bánták, ha eltörött a tányér vagy kiömlött a leves, jó szemmel néztek rá. Szeretetben éltek ezután, és a gyereket is arra nevelték,  hogy tisztelje a véneket. Tán még ma is élnek, ha csak meg nem haltak.