Élt egyszer egy fösvény ember, s volt annak egy igen öreg apja. Ennek az öregapónak oly igen remegett már a keze, hogy a kanálból kilötybölte a levest, a tányért meg a földre borította, ha csak feléje nyúlt. Rettentően haragudott ezért a menye, és addig-addig duruzsolt a férje fülébe, míg az belé nem egyezett, hogy elküldjék világgá az öreget, ne csináljon annyi szemetet a háznál. 

 De előbb még elmentek a vásárba, és vettek két jó pokrócot. Elhatározták, hogy a pokrócokat az öreg hátára kötik, úgy indítják útnak. Így bárhol éri is az este az egyiket maga alá terítheti, a másikkal meg betakarózhat. 

Igen ám, de hazatérve sem a férfinek, se az asszonynak nem akaródzott útnak ereszteni az öreget. Volt azonban egy hatesztendősforma fiacskájuk. Így szóltak hozzá:

- Ide hallgass, mi most kimegyünk a mezőre dolgozni. Amikor már úgy gondolod, odaértünk, fogd karon a nagyapádat, kösd a hátára ezt a két pokrócot, vezesd ki a keresztútig, és mondd meg neki, hogy ide többet vissza ne jöjjön, mert nincsen szükségünk reá!

Úgy is lett. Amikor a szülei elmentek hazulról, a nagyapja hátára terítette az egyik pokrócot, elment vele a keresztútig, majd ezzel búcsúzott tőle:

- Nagyapám, menjen, amerre a szeme lát, és többet haza ne jöjjön hozzánk, mert ott magának helye nincs!

Az öreg sírdogált egy darabig, de aztán felszedelődzködött, és elballagott.

Este hazatért a mezőről az ember és az asszony, s látják, hogy a szobában ott az egyik pokróc, de bárhogy nézik, az öreg meg sehol sincsen. Előszólították a fiút.

- Mi van a nagyapáddal?

- Hát úgy tettem, ahogy mondták.

- Hogyan?

- Hátára tettem a pokrócot, és megmondtam neki, hogy fel is út, le is út, hozzánk többé vissza ne jöjjön, mert nincsen szükségünk reá.

- No és ezt a pokrócot mért nem tetted reá?

A fiú állt egy darabig, majd így felelt:

-Tudja miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy amikor majd maga is megvénül, ahogy ő, és ki kell adnom az útját, elkél majd ez a pokróc a maga hátára.

Összenézett erre a férfi és az asszony, elszégyellték magukat, sírva fakadtak.  Hamar szaladt az ember az istállóba, kihozta a lovat, és a kilencedik falu végén utól is érte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, és kantárszáron hazavezette.

Otthon mindjárt az asztalhoz ültették, és többé nem bánták, ha eltörött a tányér vagy kiömlött a leves, jó szemmel néztek rá. Szeretetben éltek ezután, és a gyereket is arra nevelték,  hogy tisztelje a véneket. Tán még ma is élnek, ha csak meg nem haltak.