... még ha féligkész is. Szóval:
Bébirépa
Éldegélt hajdanán egy bébirépa, Pocsék rossz kedve volt néki néha. Mert bár a sikert, a csillogást kereste, Tudta, hogy egy napon megy majd a levesbe.
... még ha féligkész is. Szóval:
Bébirépa
Éldegélt hajdanán egy bébirépa, Pocsék rossz kedve volt néki néha. Mert bár a sikert, a csillogást kereste, Tudta, hogy egy napon megy majd a levesbe.
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
esztendőre vagy kettőre
felnőtt leszek én.
Élt egyszer valahol a környékünkön, talán éppen a szomszéd házban egy iciripiciri pókocska, akit egy szép napon nagy öröm ért: beválasztották az iskolai kosárcsapatba. Suli után büszkén szaladt haza, hogy elújságolja a nagy hírt. A házuk kapujában mindjárt össze is futott az egyik nővérével, akit sikerült megállítania egy szóra:
- Kata, Kata, képzeld, a tanító bácsi megengedte, hogy játsszak a suli kosárcsapatában! Azt mondta, egyszer még igazi kosaras is lehetek!
Élt egyszer egy fösvény ember, s volt annak egy igen öreg apja. Ennek az öregapónak oly igen remegett már a keze, hogy a kanálból kilötybölte a levest, a tányért meg a földre borította, ha csak feléje nyúlt. Rettentően haragudott ezért a menye, és addig-addig duruzsolt a férje fülébe, míg az belé nem egyezett, hogy elküldjék világgá az öreget, ne csináljon annyi szemetet a háznál.
De előbb még elmentek a vásárba, és vettek két jó pokrócot. Elhatározták, hogy a pokrócokat az öreg hátára kötik, úgy indítják útnak. Így bárhol éri is az este az egyiket maga alá terítheti, a másikkal meg betakarózhat.
Igen ám, de hazatérve sem a férfinek, se az asszonynak nem akaródzott útnak ereszteni az öreget. Volt azonban egy hatesztendősforma fiacskájuk. Így szóltak hozzá:
- Ide hallgass, mi most kimegyünk a mezőre dolgozni. Amikor már úgy gondolod, odaértünk, fogd karon a nagyapádat, kösd a hátára ezt a két pokrócot, vezesd ki a keresztútig, és mondd meg neki, hogy ide többet vissza ne jöjjön, mert nincsen szükségünk reá!
Úgy is lett. Amikor a szülei elmentek hazulról, a nagyapja hátára terítette az egyik pokrócot, elment vele a keresztútig, majd ezzel búcsúzott tőle:
- Nagyapám, menjen, amerre a szeme lát, és többet haza ne jöjjön hozzánk, mert ott magának helye nincs!
Az öreg sírdogált egy darabig, de aztán felszedelődzködött, és elballagott.
Este hazatért a mezőről az ember és az asszony, s látják, hogy a szobában ott az egyik pokróc, de bárhogy nézik, az öreg meg sehol sincsen. Előszólították a fiút.
- Mi van a nagyapáddal?
- Hát úgy tettem, ahogy mondták.
- Hogyan?
- Hátára tettem a pokrócot, és megmondtam neki, hogy fel is út, le is út, hozzánk többé vissza ne jöjjön, mert nincsen szükségünk reá.
- No és ezt a pokrócot mért nem tetted reá?
A fiú állt egy darabig, majd így felelt:
-Tudja miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy amikor majd maga is megvénül, ahogy ő, és ki kell adnom az útját, elkél majd ez a pokróc a maga hátára.
Összenézett erre a férfi és az asszony, elszégyellték magukat, sírva fakadtak. Hamar szaladt az ember az istállóba, kihozta a lovat, és a kilencedik falu végén utól is érte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, és kantárszáron hazavezette.
Otthon mindjárt az asztalhoz ültették, és többé nem bánták, ha eltörött a tányér vagy kiömlött a leves, jó szemmel néztek rá. Szeretetben éltek ezután, és a gyereket is arra nevelték, hogy tisztelje a véneket. Tán még ma is élnek, ha csak meg nem haltak.