Pókocska, a szuperklasszis

 2010.09.21. 00:02

 Élt egyszer valahol a környékünkön, talán éppen a szomszéd házban egy iciripiciri pókocska, akit egy szép napon nagy öröm ért: beválasztották az iskolai kosárcsapatba. Suli után büszkén szaladt haza, hogy elújságolja a nagy hírt. A házuk kapujában mindjárt össze is futott az egyik nővérével, akit sikerült megállítania egy szóra: 

- Kata, Kata, képzeld, a tanító bácsi megengedte, hogy játsszak a suli kosárcsapatában! Azt mondta, egyszer még igazi kosaras is lehetek! 

 

Ám a nővére nem figyelt rá, mert éppen randira igyekezett.
- Hogy oda ne rohanjak... vetette oda félvállról, és már ott se volt.
Pókocska nem rágódott ezen sokáig, szaladt a konyhába pókmamához.
- Képzeld, anyu, beválasztottak a suli kosárcsapatába, a tanító bácsi szerint egyszer
még igazi kosaras leszek!
- Nem megmondtam, fiam hogy kosarazás helyett tanulnod kellene? - felelt kérdéssel pókmama, majd így folytatta: - Ugye nem akarod utcaseprőként végezni, mint a szomszédék Tibije? Ha nem javítasz a jegyeiden, el foglak tiltani az edzésektől!
 
Ejnye, mérgelődött pókocska. Rosszul esett neki, hogy anya még ilyenkor is a régi
nótát fújja, de nem szomorkodott sokáig, inkább átszaladt a garázsba pókpapához.
- Képzeld, apa vágott bele újra , a suliban megdicsértek, és beválasztottak a kosárcsapatba. Azt mondták, még versenyző is lehet belőlem!
- Iskolai kosárcsapat? - legyintett pókpapa, miközben fél szemmel továbbra is egy ócska fűnyíró alkatrészeit méregette. - Egy igazi sportoló ennyi idősen már profi csapatban
játszik. Különben is nézz magadra fiam, a kosárlabda nem ilyen köpcös kis pókocskáknak
való!
Ez már aztán több a soknál! Pókocska csalódottan hagyta ott a garázst, és indult
tovább a nagyi télikertjébe.
- Nagymama! - kiáltotta már az ajtóból. Képzeld, be....
De nem folytathatta, mert a nagyi a jó öreg hátfájásával volt elfoglalva:
- Jaj, de jó, hogy jössz drágaságom - fogadta fájdalmas arccal az unokáját, - egész
nap hasogat a hátam, ugye, jó kisfiú leszel, és leszaladsz a patikába egy tubus árnikakrémért? De előbb egyél sütemény, kint van a kony...
 
Pókocska a végét már nem hallotta. Sarkon fordult, és szó nélkül átviharzott
a szobájába. Ott aztán hóna alá kapta kedvenc kosárlabdáját, fejébe csapta piros baseballsapkáját, és usgyi, világgá ment. Ment, ment mendegélt, gőzösre és repülőre szállt, meg sem állt egészen Amerikáig, ahol az emberek mindennél jobban szeretik a kosárlabdát.
 
Mikor megérkezett, rosszkedvűen huppant le egy játszótéri padra. Üldögélt, töprengett, a feje búbját vakarászta, és közben kedves kosárlabdáját pöcögtette. Vajon mihez kezdjen most?
Nem kellett sokáig törnie a fejét. Mert a véletlen úgy hozta, hogy éppen arra sétált
Michael Jordan, a híres kosaras, akinek jó szeme volt, és egyből meglátta Pókocskában a
szuperklasszist.
- Ide hallgass, fiacskám veregette meg Pókocska vállát , a fejemet tenném rá, hogy belőled híres kosaras lesz. Ne lógasd itt nekem az orrodat, inkább gyere gyakorolni!
 
Úgy is lett. Sok-sok gyakorlással és nagy kitartással Pókocska egyre jobb és jobb
sportolóvá érett. Gyors volt, hisz kettő helyett nyolc lábon futott. Minden kínálkozó
lehetőséget észrevett, hiszen kettő helyett nyolc szemmel látott. És mivel apró termetű volt és könnyű, senki sem tudta útját állni a pályán. Egy szó mint száz, idővel igen nagy hírnévre tett szert, sőt, még az olimpiai csapatba is beválasztották.
 
Ettől kezdve, ha Pókocska bármikor jó hírekkel tért haza, családtagjai egytől egyig
szájtátva hallgatták. Büszkék voltak rá, az aranyos, kicsi, tehetséges Pókocskájukra, akiből az ő szerető gondoskodásuk nélkül talán sosem lett volna élsportoló.

Címkék: család mese grafika pók illusztráció állatmese pásti

Élt egyszer egy fösvény ember, s volt annak egy igen öreg apja. Ennek az öregapónak oly igen remegett már a keze, hogy a kanálból kilötybölte a levest, a tányért meg a földre borította, ha csak feléje nyúlt. Rettentően haragudott ezért a menye, és addig-addig duruzsolt a férje fülébe, míg az belé nem egyezett, hogy elküldjék világgá az öreget, ne csináljon annyi szemetet a háznál. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 De előbb még elmentek a vásárba, és vettek két jó pokrócot. Elhatározták, hogy a pokrócokat az öreg hátára kötik, úgy indítják útnak. Így bárhol éri is az este az egyiket maga alá terítheti, a másikkal meg betakarózhat. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Igen ám, de hazatérve sem a férfinek, se az asszonynak nem akaródzott útnak ereszteni az öreget. Volt azonban egy hatesztendősforma fiacskájuk. Így szóltak hozzá:

- Ide hallgass, mi most kimegyünk a mezőre dolgozni. Amikor már úgy gondolod, odaértünk, fogd karon a nagyapádat, kösd a hátára ezt a két pokrócot, vezesd ki a keresztútig, és mondd meg neki, hogy ide többet vissza ne jöjjön, mert nincsen szükségünk reá!

Úgy is lett. Amikor a szülei elmentek hazulról, a nagyapja hátára terítette az egyik pokrócot, elment vele a keresztútig, majd ezzel búcsúzott tőle:

- Nagyapám, menjen, amerre a szeme lát, és többet haza ne jöjjön hozzánk, mert ott magának helye nincs!

Az öreg sírdogált egy darabig, de aztán felszedelődzködött, és elballagott.

Este hazatért a mezőről az ember és az asszony, s látják, hogy a szobában ott az egyik pokróc, de bárhogy nézik, az öreg meg sehol sincsen. Előszólították a fiút.

- Mi van a nagyapáddal?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- Hát úgy tettem, ahogy mondták.

- Hogyan?

- Hátára tettem a pokrócot, és megmondtam neki, hogy fel is út, le is út, hozzánk többé vissza ne jöjjön, mert nincsen szükségünk reá.

- No és ezt a pokrócot mért nem tetted reá?

A fiú állt egy darabig, majd így felelt:

-Tudja miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy amikor majd maga is megvénül, ahogy ő, és ki kell adnom az útját, elkél majd ez a pokróc a maga hátára.

Összenézett erre a férfi és az asszony, elszégyellték magukat, sírva fakadtak.  Hamar szaladt az ember az istállóba, kihozta a lovat, és a kilencedik falu végén utól is érte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, és kantárszáron hazavezette.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Otthon mindjárt az asztalhoz ültették, és többé nem bánták, ha eltörött a tányér vagy kiömlött a leves, jó szemmel néztek rá. Szeretetben éltek ezután, és a gyereket is arra nevelték,  hogy tisztelje a véneket. Tán még ma is élnek, ha csak meg nem haltak. 

Címkék: család magyar illusztráció öregség népmese pásti ageizmus

süti beállítások módosítása